Az imposztor szindróma a tehetséges tanulóknál

A tehetséges gyermekeknél/fiataloknál gyakran találkozunk ennek éppen az ellenkezőjével, egy olyan torzítással, amikor saját teljesítményét, sikerét leértékeli, ez az imposztor szindróma.

Mi is ez a jelenség, amelyet pszichológusok először 1978-ban írtak le?

Az imposztor angol szó, jelentése szélhámos. A jelenség pedig egy olyan érzés, gondolkodás- és viselkedésegyüttes, ami nem tartozik a betegség kategóriába, de meg tudja keseríteni az általa érintettek életét. Megjelenik túlzott aggodalomban, a lebukástól való félelemben, az attól való szorongásban, mi lesz, ha kiderül, „nem is vagyok olyan jó, olyan tehetséges, mint hiszik rólam”. Gyakran vannak olyan gondolataik, hogy ők tulajdonképpen csalók, és ki fog derülni az igazság. Inkább leértékelik saját erősségeiket, eredményeiket, úgy gondolják, amit elértek, nem nagy dolog, erre szinte bárki képes, ők pedig mindezt a véletlennek, a szerencsének vagy valamilyen külső hatásnak köszönhetik. Hangoztatják, „csak mázlim volt”. Ez a vélekedés olyan méreteket ölthet, hogy el kezdik kerülni a kihívásokat. Erősödik a kudarctól való félelem, annak az elővételezése: „ez már biztos nem fog sikerülni”, rettegnek a lebukástól, a megszégyenüléstől. Kerülik, mind a csoportos tevékenységeket, mind a felnőttől való segítségkérést, azaz minden olyan lehetőséget, társas helyzetet, ami magában rejti, hogy a másik alacsonyabbra értékelheti kompetenciájukat, tehetségüket, mint eddig. Ezek a korlátozó gondolatok tudattalanul akadályozzák a tehetséges, de önmagában kételkedő, bizonytalan fiatalokat, és nehezítik, hogy megmutassák önmagukat, kibontakoztassák képességeiket. Ennek a kételkedésnek azonban semmilyen objektív alapja nincs.

Az esetek többségében a siker okát a személy önmagának, míg a kudarcét másoknak, a környezetnek tulajdonítja. Ezek a fiatalok, mintha fordítva ülnének a lovon. Sikereiket nem önmaguknak tulajdonítják, éppen ezért nem tudnak ennek igazán örülni, hanem kivetítik és mások érdemének tartják. Ők a kudarcaiknak tulajdonítanak belső okokat, sőt ezt mintegy önigazolásképpen élik meg: „ugye tudtam én, nem is vagyok igazán tehetséges, csak egy szélhámos”.

Mi állhat a kialakulás hátterében?

Sokféle ok húzódhat meg, ami gyermekenként/fiatalonként eltérő lehet. A múltra való hatás nem lehetséges, de érdemes elgondolkodni, a jövőbeli változtatás érdekében ismerős-e a családunkban valamelyik az alábbiak közül.

Előfordul, hogy a szülő jószándékból, és a fejlődés/fejlesztés támogatása vélt érdekében a teljesítményt lekicsinyelve bíztatja a gyermekét a még jobb eredmény elérésére.
Lehet, hogy az édesanya és édesapa eltérő módon ítéli meg, ismeri el ugyanazt a teljesítményt. Az elismeréssel egyidejűen a leértékelése is jelen van, és a gyermek nem tudja kinek higgyen?
Ha a gyermek valami olyasmiben tehetséges, ami nem illeszkedik a család elvárásaihoz, vagy a nemi szereppel kapcsolatos hagyományos elvárásokhoz, akkor sem ismeri el a család a kiválóságot.
Lehetséges, a többgyermekes családok esetében a leosztott „tehetségterület”. Melyik gyermek a jó zenész vagy a matematika zseni, és ebben az esetben nincs „megengedve” a testvér tehetségterületén a kiválóság bizonyítása.
Ehhez hasonló nehézségek jelenhetnek meg a fiú/lány vagy a testvér sorrend kicsi/nagy helyzetből adódóan, ha a fiatal túlszárnyalja a tőle elvártat, a neki „megengedettet”. Mivel meg akar felelni a szülői valós vagy vélt elvárásoknak, ezért inkább nem vállalja a sikert saját képességeiből következőnek, véletlennek, egyszeri történésnek tulajdonítja azt.
Előfordulhat a gyermek viselkedése ellentételezi a testvér vagy másik családtag, iskolatárs, sporttárs éppen ellentétes működésmódját, amiről a bevezető sorokban szóltunk.

Mit tehetünk szülőként?

• Mindenekelőtt beszéljünk a jelenségről, ha az látjuk érintett a gyermekünk, vagy saját gyermekkorunkból (esetleg jelenlegi életünkből) is ismerjük ezeket az érzéseket, gondolatokat.
• Védett környezetben (család, barátok) teremtsünk minél több lehetőséget a pozitív tapasztalatok megszerzésére, és az eredményekről adjunk visszajelzést. Támogassuk ezen tapasztalatok révén az énkép olyan alakulását, ami tartalmazza a megkérdőjelezett magas képességeket, igazolja a különlegességet vagy a magas teljesítményt.
• Tanítsuk meg a siker megélésének örömére, az elismerés, a gratuláció, a pozitív visszajelzés fogadására, éljünk mi magunk is ezekkel a lehetőségekkel.
• A gyermek sikerét tulajdonítsuk neki! Ne használjuk a többes számot a tevékenységek, a teljesítmény, a siker megélése során. Gyakran hallani szülőktől: „Nyelvvizsgáztunk”, „megírtuk a felvételit”, „megúsztuk a szintidőt”, „leérettségiztünk”! Gondolhatnánk, hogy véletlen egybeesésekről van szó, de nem! Csak a fiatal nyelvvizsgázott, felvételizett, versenyzett, érettségizett. stb. Ezt a gyermek/fiatal EGYEDÜL tette! Az ezt megalapozó képességeket csak akkor tudja sajátjaként megélni, ha a visszajelzést önmaga eredményeként azonosítja. Szülőként nyilatkozzunk elismerően a teljesítményéről, az erőfeszítéséről, véletlenül se bagatellizálva az eredményeit. Kerüljük az összehasonlítást, szintén tehetséges/kiemelkedően teljesítő testvérrel vagy osztálytárssal, sporttárssal.
• Érdemes figyelembe venni, hogy különösen a kamaszok hajlamosak az egyszeri eseteket általánosítani, az egyszeri kudarcot teljes alkalmatlanságként megélni. Ezzel éppen ellentétes működésmód jellemzi őket siker esetében, amit szóra sem érdemesnek tartanak és hárítják azt. A komplex látásmód erősítése, annak közvetítése, hogy a siker és a kudarc együtt jár, illetve, ahogy Micimackótól tudjuk: „Hepe után mindig hupa következik, és hupa után mindig hepe jön. És még sohasem fordult elő a világon, hogy hepe után hepe, és hupa után hupa következett volna.”
• Egy valós vagy vélt kudarc nem írja felül az eddigi eredményeket, képességeket, a tehetség további megmutatásának lehetőségét. Szülőként ebben támogassuk őket!