Egyszerűen figyelek a tanítványaimra — a Bonis Bona életműdíjas Ivókné Szajkó Ottíliával beszélgettünk

Milyen szerepet tölt be a tehetséggondozás a tanári munkájában?

A tehetséggondozás megkerülhetetlen volt, és ma is az a pályámon, hiszen Gödöllőn két jó nevű, az országos ranglista első 50 helyezettje közt pozícióját évtizedek óta stabilan tartó gimnáziumban taníthattam/taníthatok, ahova tehetségesebbnél tehetségesebb diákok járnak. 1992-2000 között, a pályám elején ez a Török Ignác Gimnázium volt, majd 2000-től a Premontrei Szent Norbert Gimnázium. A fakultációs órák és a szakkörök adnak lehetőséget elsősorban a tehetséges diákokkal az együttműködésre, de sok időt tesz ki a személyes konzultáció, az informális beszélgetés, a szakórákon kívüli találkozás, az írásbeli munkáik javítása, a kutatásaik instruálása, úgyhogy a “hétköznapi” tanári munkám mellett — tulajdonképpen a szabadidőmben is —, nagyrészt ezzel foglalkozom sokszor hétvégén is. Szerencsére a férjem ugyanúgy a hivatásának elkötelezett életet élt, mint én, és negyvenéves házasságunk alatt soha, egyetlen egyszer sem tett szemrehányást azért, mert időm és gondolataim igen nagy hányadát szenteltem a tanításnak.

Szakvezető tanárként is sok fiatal tanárképzős munkáját segítette. Hogyan látja, miben különbözik a középiskolai és az egyetemi tehetséggondozás?

Amit az egyetemi tehetséggondozásról tudok, inkább hallomásból, volt tanítványaim révén tudom. Talán egy lényegi különbséget azért mégis látok: az egyetemen jellemzőbbnek tűnik, hogy a hallgatók választanak mentort, azok közül, akiknek az előadásai, szemináriumai fölkeltették az érdeklődésüket, és szeretnének bekapcsolódni a kutatásaikba. A középiskolában erre viszonylag ritkán van példa.

Amellett, hogy kétszakos tanár, drámapedagógus és múzeumpedagógus. Mik a tapasztalatai, támogatják egymást ezek a területek?

Igen, határozottan támogatják egymást. Magyar — történelem szakos tanárként hasznát veszem a Színművészeti Egyetemen tanultaknak. Irodalom órákon egy regény, novella vagy dráma feldolgozása közben a drámajáték teljesen adekvát eszköz. A történelem másból sem áll, mint emberi konfliktusokból, amelyeket dramatikus eszközökkel megjelenítve a száraz tények zsigeri élményekké válhatnak. Például, ha eljátsszuk, hogyan reagálunk akkor, ha éjszaka becsöngetnek és megparancsolják, hogy 24 óra alatt csomagoljuk össze és a családunkkal együtt hagyjuk el az otthonunk — dramatikus eszközökkel bemagolandó tananyag helyett életre szóló tapasztalás lesz. Minden tanévben igyekszem egy-két ilyen foglalkozást beiktatni, bár sokkal időigényesebb, mint bármilyen más módszerrel megtartott óra. Múzeumpedagógusként inkább a tanári tapasztalataimnak vettem nagy hasznát, mert könnyebben fel tudtam mérni, milyen ötlet kivitelezhető a múzeumi körülmények között, és mi az, ami nem. Múzeumi jártasságom pedig szaktanárként segít egyrészt abban, hogy milyen órákat lehet odaszervezni, másrészt abban, hogy milyen kutatási témák kínálkoznak, amelyeket felhasználhatnak tanítványaim az OKTV-n vagy TUDOK-on.

Azt olvastuk a laudációjában, hogy szinte minden évben döntőse volt OKTV-n történelemből 2019 óta. Árulja el, hogyan ismeri fel és azonosítja azokat a diákokat, akik jól tudnak szerepelni évről évre az OKTV-n!

Nincs csodamódszerem, sem tudományos pszichológiai kutatáson alapuló tehetségazonosító tesztjeim. Egyszerűen figyelek a tanítványaimra, sokat beszélgetek velük. Azt igyekszem megérezni, hogy van-e vágy, ambíció az adott jó képességű diákban, hogy megélje, megmutassa kiemelkedő képességét, és ha igen, igyekszem ebben támogatni, és az elakadások idején segíteni a továbblépésben.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

Először is: nekem nincsenek eredményeim. A Fennvaló azt a feladatot adta, hogy nálamnál sokkal többre hivatott embereket segítsek abban, hogy a saját útjukon elinduljanak, és lehetőleg kamatoztassák azokat a talentumokat, amelyeket kaptak. Igyekszem ennek a feladatnak legjobb tudásommal eleget tenni. A diákjaimnak vannak eredményei, és mindannyiukra egyformán büszke vagyok. És nem csak azokra, akik országos eredményt értek el, hanem mindegyik diákra, aki valamilyen nehéz, emberpróbáló feladat megoldásakor képes volt fölülmúlni azt, amit önmagáról gondolt.

2025-ben tehetséggondozó munkájáért „Bonis Bona – Életműdíj”-ban részesült. Ezt a díjat a Nemzeti Tehetségügyi Koordinációs Fórum, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács, az Oktatási Hivatal, a Klebelsberg Központ, a Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, a Nemzeti Tehetség Központ ajánlása alapján ítélik oda, tavaly harmadmagával vehette át ezt az elismerést. Mit jelent Önnek az életműdíj? 

Azoknak a szeretetét és tiszteletét, akik a díjátadás után több százan gratuláltak, és örömüket, elismerésüket fejezték ki. A díj nélkül soha nem tudtam volna meg ilyen egzakt, mérhető módon, hogy milyen sokan vannak, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.

2026-ban ismét van lehetőség a tehetséggondozó szakemberek elismerésére. Mit üzenne azoknak, akik most gondolkodnak, hogy ajánlják-e kollégájukat, tanártársukat, munkaközösségi tagjukat a „Bonis Bona  – A nemzet tehetségeiért” díjra?

Nagy terhet raknak arra, akit jelölnek, és meg is kapja a díjat. A tanárok többsége háttérmunkás, és feszeng, mikor ő kerül rivaldafénybe. Több díjazottal beszéltünk erről, és mind hasonlóan élte meg, mint én. Ha azonban a ceremóniát megússza ép bőrrel a díjazott (pl. fel- és lejut a lépcsőn minden malőr nélkül), olyan áradó szeretet öleli körül, amihez foghatót keveset él meg az ember, tehát azt üzenem: ne habozzanak jelölni.