A Köbüki ereje: mentorálás és fejlődés Boróka szemével
Kőházi-Kis Boróka, a Kisképző 12. évfolyamos, grafika szakos diákja, az elmúlt tanévben Orr András mentorálásával dolgozott. Rajzai és festményei számos versenyen bizonyítottak, önálló sorozata pedig már most a kortárs fiatal művészek közül is kiemeli. Arról kérdeztük, mit jelentett számára a mentorálás, a közös munka és hogyan látja a jövőjét.
Hogyan indult a közös munka közted és Orr András, Köbüki ösztöndíjas tanárod között? Miben volt más, mint a mindennapi tanórák?
Már az első alkalomtól teljesen más hangulatú volt, mint egy átlagos óra. Itt nem kellett egyszerre tizenhét diákkal foglalkoznia a Tanár úrnak, így sokkal mélyebben el tudtunk merülni egy-egy témában. Úgy érzem, ha nincs ez a külön mentorálás, talán nem kaptam volna meg azt a kezdő lökést, ami kellett ahhoz, hogy bátran belevágjak a saját festményeim elkészítésébe.
Volt olyan tanács vagy visszajelzés, ami különösen sokat segített, és amit a jövőben is szem előtt tartasz?
Nehéz egyetlen mondatot kiemelni, de számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy mindig maradjak önazonos. Ez az, amit a jövőben is szeretnék követni.
Tehetség és szorgalom – sokszor emlegetik együtt. Te hogyan érzed: melyik játszott nagyobb szerepet abban, hogy idáig eljutottál?
Én ezt a kettőt nem is nagyon választanám szét, mert szorosan összefonódik bennem. Hívhatjuk tehetségnek, de inkább egy belső indíttatásnak érzem, ami részben a gyerekkoromból, részben a családi értékrendből fakad. Ennek köszönhetően, és az önkifejezés vágya ösztönzött a rajzolásra. Ha most választanom kellene, mégis a szorgalmat emelném ki. Senki sem tud három-négy évesen élethűen rajzolni – ezt a finommotorika fejlesztésével, a látásmódunk alakulásával és rengeteg gyakorlással lehet elérni.
A mentorálás során egy önálló festészeti sorozaton dolgoztál. Mesélnél arról, mi inspirált és hogyan indult ez a munka?
A közös munka elején Orr András tanár úr arra biztatott, hogy találjam meg azt a témát, amiben elmélyednék. Engem mindig is a csendéletek vonzottak: az, ahogyan egy-egy művész lelket tud adni hétköznapi tárgyaknak. A holland aranykor részletgazdag festészete például nagy hatással van rám, ugyanakkor inspirálnak kortárs alkotók is, mint például Eric Wert.
A sorozatomban egyszerre jelent meg a családom története és az alkímia szimbolikája. Csak olyan tárgyakat festettem meg, amelyek a családomból származnak – így tudtam kapcsolódni még azokhoz is, akik már nincsenek közöttünk. Az alkímia pedig számomra az emberi önfejlesztés útját jelképezi, így a képeim ezt a folyamatot illusztrálják.
Az eddigi eredményeim közül kiemelném, hogy a Jackson’s Art Prize nemzetközi pályázaton, amelyen 129 ország több mint 12 ezer alkotása vett részt, az egyik festményem bekerült a legjobb 3000 közé. 2024-ben az első Országos Ifjúsági Akvarell Tárlaton helyezést értem el, jelenleg pedig egy pesti galériával egyeztetek egy önálló kiállítás lehetőségéről
Számos versenyen és pályázaton értél el kiemelkedő eredményeket. Hogyan készülsz ezekre, és mit adnak neked ezek a megmérettetések?
Számomra a pályázatok elsősorban lehetőséget jelentenek a kísérletezésre. Ilyenkor kipróbálhatok új megoldásokat, és a hibáimból is nagyon sokat tanulok.
Mit gondolsz, mi az a témakör vagy kifejezésmód a művészetben, ami igazán „te” vagy?
Engem leginkább az önfejlesztés és az engem foglalkoztató kérdések kifejtése vonz, mindig szeretném tágítani a saját határaimat. Kifejezésmódban jelenleg a fotórealizmus áll hozzám a legközelebb. Szeretem benne azt, hogy nem könnyű, és hogy túlmutat a puszta gyakorlatiasságon. Szerintem a praktikus nem mindig egyezik meg a jobbal.
Orr András tanárod szerint biztos helyed van a képzőművészeti pályán. Te hogyan képzeled el a következő éveidet?
A mostani festménysorozatomra úgy tekintek, mint egy kulcsra, ami kinyitotta bennem a kreativitás ajtaját. Ez bátorságot ad, hogy a következő években még szabadabban kísérletezzek, hiszen már elértem magam elé célként kitűzött technikai színvonalat. Az egyetemen festő szakon szeretném folytatni a tanulmányaimat, de addig is rengeteg feladat vár még rám.
Mit üzennél azoknak a diákoknak, akik most kezdenek el komolyabban foglalkozni a rajzzal és a festészettel?
Először is a legfontosabb a kitartás. Hiszem, hogy aki elég energiát és szorgalmat fektet ebbe, nagyon messzire juthat. Sokkal több művészet vesz körül bennünket, mint ahogy azt elsőre észrevesszük. Másodszor pedig nagyon fontosnak tartom az „élőben” rajzolást. Kényelmes fotókról dolgozni – én is szoktam –, de egészen más élményt ad a tárgyakat, az embereket vagy a helyszíneket közvetlenül megfigyelni, mert máshogy érzékeljük a képeken 2D-ben, mint élőben. Több tanártól is hallottam, és magam is tapasztalom: mindig azt rajzold, amit valóban látsz, ne azt, amit tudni vélsz róla.
